Kérődző állataink a háziasítást megelőzően kizárólag zöld takarmányon éltek. Az állattartás később megkívánta, hogy a téli időszakban, amikor a vegetáció szünetel, gondoskodjunk állataink ellátásáról tartósított (széna, szilázs) takarmányok etetésével. Az istállózó állattartás, majd az egyre intenzívebb termelés következtében a zöld etetése egyre inkább háttérbe került. Napjainkban egyes állattartásnál, például az intenzív tejtermelésnél a zöld etetése egyre jobban kiszorul, helyette az egész évben tartósított takarmányokra alapozott rendszerek terjedtek el. Joggal vetődik fel a kérdés: mi a helyes, etessünk zöld takarmányt, vagy csak a tartósított takarmányokra (széna, szilázs és szenázs) alapozzunk. A zöld takarmányok mellett az állatok természetes biológiai igénye, míg a tartósított takarmányok mellett a folyamatosság és magas termelési szint hozható fel érvként. A zöld takarmányokkal a folyamatos ellátás, az azonos minőség nehezen biztosítható, amit egy magas termelési szinten lévő tehenészet a termelés hanyatlása nélkül nem tud elviselni. Ezért hiába a legtermészetesebb a zöldtakarmány, kompromisszumot kell kötni.
