A tragikus esemény előtt három nappal a kórházból telefonon felhívtál. Kicsit fátyolos volt a hangod, de közel egy órát beszélgettünk. Lehet, hogy búcsúzkodtál…?
Jó kezekben vagyok, bízom az orvosaimban. A rajongva szeretett családom, barátaim miatt is talpra állok, mindent megteszek a gyógyulásomért – ígérted.
Aztán… Pedig eddig soha nem adtad fel!
Hálás vagyok a szeretetedért, a bizalmadért, a barátságodért, azért, hogy munkatársad lehettem, hogy figyeltél jobbító javaslataimra.
Elgondolkodom: vajon mindent megbeszéltünk, minden kérdésre választ adtál? Te tudod, hogy nekem Szilvásvárad a világ közepe.
Szörnyű, de kimondom: nélküled már soha nem lesz itt olyan, mint volt. Ezzel a teherrel nem vagyok egyedül!
Ha elmegyek a fedeles előtt, az nekem Dallos Andor-lovarda marad! Az építőkövek, amelyeket leraktál – itt maradnak. Nagyra tartjuk, elismerjük, megőrizzük, gondozzuk!
Tisztelő híved, barátod: Fehér Karcsi bátyád
