A pásztorok és a regeneratív gazdák sokszor ugyanazt keresik: hogyan lehet együtt dolgozni a tájjal, nem pedig ellene. Miközben a regeneratív gazdálkodás világszerte sikeresen terjed, egyre fontosabb kérdés, hogy közben felismerjük-e azt a helyi tudást is, amelyet a magyar pásztorok generációkon át megőriztek és ma is használnak, valamint hogy van-e vagy lesz-e közös nyelve a pásztoroknak és a regeneratív gazdáknak.
Az utóbbi években Magyarországon is egyre többen fordulnak a regeneratív gazdálkodás felé. Sok gazda számára ez nem divat vagy marketing, ha nem valódi reményt jelent. Hiszen a regeneratív gazdálkodási modell nagyon is gyakorlati választ ad a talajleromlásra, az aszályok kezelésére, a növekvő költségekre és arra az érzésre, hogy a mezőgazdaság túlságosan is elszakadt a táj működésétől. A regeneratív szemlélet ereje éppen abban rejlik, hogy megpróbálja újra összekapcsolni a termelést az ökológiai folyamatokkal: a talajélettel, a vízkörforgással, a biodiverzitással és az állatok természetes viselkedésével.
Ugyanakkor egyre többen érzékelik azt is, hogy a regeneratív mozgalom előtt Magyarországon van egy különleges lehetőség és talán egy fontos felelősség is. Ez pedig az, hogy a modern ökológiai tudást és rendszerszemléletet össze tudja-e kapcsolni azzal a hagyományos pásztori tapasztalattal, amely a hazai tájakat évszázadokon keresztül fenntarthatóan formálta.
KÉT TUDÁSRENDSZERRŐL VAN SZÓ!
Ma már világosan látszik, hogy a regeneratív legeltetés sok alapelve nagyon is közel áll a pásztorkodás logikájához. A folyamatos állatmozgatás, a legelő regenerációs idejének biztosítása, a változó időjáráshoz való alkalmazkodás, a gyep folyamatos megfigyelése vagy az állatok viselkedésének tudatos használata nem új felismerések. A pásztorkultúrák is sok esetben hasonló alapelvek mentén működtek. A pásztorok nemcsak azt tudják, hogy „hol nő a jó fű”, hanem azt is, hogy melyik állat milyen füveket szeret, melyiktől hízik jobban, melyik gyep hogyan reagál a szárazságra, taposásra vagy éppen a pihentetésre. Ez a tudás nem folklór és nem romantikus múltidézés, hanem működő ökológiai intelligencia. A pásztorok sokszor olyan finom ökológiai mintázatokat, állat–növény kapcsolatokat érzékelnek, amelyeket a tudomány csak most kezd formalizált módon leírni.
Ez természetesen nem kisebbíti a regeneratív mozgalom jelentőségét, inkább csak mélyebb történeti alapot ad neki. A regeneratív szemlélet egyik legnagyobb ereje talán éppen az lehetne, hogy képes új nyelvet és tudományos keretet adni olyan ökológiai működéseknek, amelyeket a pásztorkultúrák gyakorlati tapasztalatként már régóta ismertek.
A teljes cikk a Magyar Állattenyésztők Lapjának szeptemberi számában jelent meg
