Az állattenyésztési élelmiszerláncban tevékenykedő, hasonló gondolkodású uniós partnerekből álló „Európai Állattenyésztés Hangja” elnevezésű csoport újabb kommunikációs anyagában egy nemrégiben megjelent tudományos áttekintés legfőbb megállapításait ismerteti, amely értelmében az állattenyésztés visszaszorítása, vagy épp a húsfogyasztás csökkentése önmagában nem jelent megoldást a klímaváltozás kihívásaira. A szerzők arra hívják fel a figyelmet, hogy az élelmiszerrendszerek fenntarthatóságának értékelésekor a kibocsátások mellett a táplálkozási, ökológiai, gazdasági és társadalmi szempontokat is figyelembe kell venni és a kérdést kiegyensúlyozott, tudományos alapú megközelítéssel szükséges vizsgálni.
A húsfogyasztás csökkentése nem fogja megoldani a klímaválságot. Ez a következtetés vonható le egy új tudományos áttekintésből, amely arra szólít fel, hogy lépjünk túl a szűk látókörű és ideologikus szemléleten, az úgynevezett „szén-dioxid központú látásmódon” és a fenntarthatóság kérdését egy tágabb tudományos perspektívából közelítsük meg.
Az állattenyésztést gyakran az üvegházhatású gázok kibocsátásának egyik fő okozójaként ábrázolják és a környezeti problémák elsődleges megoldásaként gyakran javasolják a hús, valamint az egyéb állati eredetű élelmiszerek fogyasztásának csökkentését. A valóságban azonban a kérdés ennél jóval összetettebb és a tématerület megérdemli, hogy túlzott leegyszerűsítés nélkül foglalkozzunk vele és kezeljük azt. Erre hívja fel a figyelmet a Food Science of Animal Resources folyóiratban megjelent új áttekintés, amely a fenntarthatóságról szóló viták tudományosabb megközelítésére ösztönöz. A szerzők között olyan nemzetközileg elismert szakértők találhatók, mint Frédéric Leroy, Ty Beal és Frank Mitloehner. A kutatók bírálják az általuk „szén-dioxid központú látásmódnak” (Carbon Tunnel Vision) nevezett szemléletet, amely az élelmiszerrendszerek fenntarthatóságát kizárólag az üvegházhatású gázok kibocsátására szűkíti le, miközben számos más releváns és fontos szempontot figyelmen kívül hagy.
Az állattenyésztés valódi hozzájárulása a globális kibocsátáshoz
A tanulmány egyik központi gondolata a közvéleményben kialakult kép és a tényleges adatok közötti eltérésre, a kialakult szakadékra vonatkozik. A médiakampányokban és a közösségi hálókon gyakran terjednek rendkívül eltúlzott állítások az állattenyésztés környezeti hatásairól. Egyes aktivisták még azt is sugalmazzák, hogy a globális kibocsátás több mint 50%-a az állattenyésztésből származik.
A legfrissebb és legmegbízhatóbb becslések azonban azt mutatják, hogy a teljes állattenyésztési ágazat világszinten az antropogén, azaz az ember által okozott üvegházhatású gáz-kibocsátás körülbelül 12%-áért felelős. A nyugati állattenyésztési rendszerek – ideértve az európai, észak-amerikai, ausztráliai és új-zélandi rendszereket is – becslések szerint a globális kibocsátás mindössze 2,6%-át teszik ki. Csak az Európai Unió esetében ez az arány körülbelül 1%-ra csökken. Ezek a számok jelentősen megkérdőjelezik azt a nézetet, miszerint a nyugati állattenyésztés az klímaváltozás egyik fő mozgatórugója lenne.
A szerzők azt is hangsúlyozzák, hogy a termelési rendszerek között óriási különbségek vannak. Az Európában vagy Észak-Amerikában előállított egy kilogramm marhahús jelentősen kevesebb kibocsátást eredményez, mint a szubszaharai Afrika vagy Dél-Ázsia egyes részein található, kevésbé hatékony rendszerekben előállított marhahús. Ezért tudományos szempontból félrevezető általánosságban a „húsról” vagy az „állattenyésztésről” beszélni anélkül, hogy különbséget tennénk az egyes termelési modellek között.
A húsfogyasztás csökkentése csak korlátozott hatással van az egyéni szénlábnyomra
A tanulmány kiemeli, hogy a nyugati országokban a húsfogyasztás csökkentése általában csupán körülbelül 1-6%-kal csökkenti az egyén teljes szénlábnyomát, ami megerősíti, hogy a táplálkozás éghajlati hatása kisebb, mint sok más szektoré. Különösen az Egyesült Államokban egy teljesen vegán étrend kevesebb mint 3%-kal csökkentené az ország üvegházhatású gázkibocsátását, ami arra utal, hogy az étrendi változások önmagukban viszonylag szerény hatást gyakorolnak a tágabb gazdasági rendszer kibocsátásaihoz képest. A nyugati társadalmakban az egy főre jutó éves átlagos szénlábnyom körülbelül 9-15 tonna CO₂-egyenérték, miközben az élelmiszer-fogyasztás hozzájárulása csupán körülbelül 1,5-2 tonna. A fennmaradó rész elsősorban a közlekedésből, a lakhatásból, az energiafogyasztásból, valamint az árukból és szolgáltatásokból származik.
A tanulmány azt is kiemeli, hogy az élelmiszer-helyettesítő „imitátum” termékek környezetvédelmi szempontból nem „semlegesek”. Az állati eredetű élelmiszerek kiváltása gyakran a műtrágyák fokozott használatát, a földhasználat megváltoztatását és a mezőgazdasági kibocsátások növekedését vonja maga után, ami csökkentheti a várható nettó környezeti hasznot. Összehasonlításképpen az autó nélküli lét évente körülbelül 1,0-5,3 tonna CO₂-egyenértékkel csökkentheti a kibocsátást, ami messze meghaladja a húsfogyasztás elhagyásából származó megtakarítást. Ehhez képest egyetlen tengerentúli repülőút 0,7 és 2,8 tonna CO₂-egyenérték közötti kibocsátást eredményezhet, ami több évnyi étrendi „megtakarításnak” felel meg. A szerzők szerint a szinte kizárólag az étrendre összpontosító éghajlat-politikák hatástalanok maradnak, hacsak nem kísérik őket az energiarendszerekre, a közlekedésre és az infrastruktúrára irányuló beavatkozások, amelyek továbbra is a gazdag országok legfőbb kibocsátási forrásai.
Az „alternatív fehérjék” nem feltétlenül jobbak
Az áttekintés szerint az élelmiszerek környezeti hatásvizsgálatai gyakran szinte kizárólag a kalóriatartalomra vagy a fehérje mennyiségére összpontosítanak, miközben figyelmen kívül hagyják az olyan fontos tényezőket, mint a tápanyagok biológiai hasznosulása, a fehérje minősége és a tápanyagsűrűség. Az állati eredetű élelmiszerek magas biológiai hozzáférhetőségű tápanyagokat biztosítanak, többek között B12-vitamint, hem-vasat, cinket, kalciumot, szelént és esszenciális aminosavakat. A szerzők arra is figyelmeztetnek, hogy a túlzottan korlátozó étrendek, a szigorú diéták növelhetik a tápanyaghiányok kockázatát, különösen a sérülékeny csoportok körében, ideértve a gyermekeket, a várandós és a reproduktív korú nőket, valamint az időseket.
A tanulmány az úgynevezett „alternatív fehérjéket” is vizsgálja, beleértve a növényi alapú burgereket, a hús imitátum termékeket, a labor húst és az izolált fehérjéket és óva int a túlságosan leegyszerűsítő feltételezésektől. Ezeknek a termékeknek az előállítása nem mindig jár olyan alacsony környezeti hatással, mint amilyet gyakran tulajdonítanak nekik, mivel gyártási folyamatuk sokszor összetett, nagy energiaigényű ipari folyamatokon alapul. Ezen túlmenően egyes növényi alapú alternatívák tápértéke alacsonyabb a hagyományos állati eredetű élelmiszerekénél, különösen a fehérjék minősége és a mikrotápanyagok biológiai hasznosulása tekintetében vannak eltérések. Az áttekintés arra is rámutat, hogy számos ipari előállítású, növényi alapú húshelyettesítő termék az ultrafeldolgozott élelmiszerek kategóriájába tartozik, amely termékeket több kedvezőtlen humánegészségügyi hatással is összefüggésbe hoznak. Ezért a szerzők szerint az élelmiszerek fenntarthatóságának értékelésekor nemcsak a környezeti kibocsátásokat, hanem az általános tápértéket és az ipari feldolgozottság mértékét is kell figyelembe venni.
A laboratóriumi húselőállítás környezeti hatása akár nagyobb is lehet, mint a hagyományos állattenyésztésé
Az áttekintés különösen kritikus a laboratóriumban előállított hússal szemben. A tanulmányban hivatkozott egyes modellek szerint, amennyiben a termelés nem teljesen dekarbonizált energiarendszerekre épül akkor a tenyésztett hús előállítása során keletkező üvegházhatású gázok kibocsátásának mértéke hasonló lehet egyes hagyományos állattenyésztési rendszerekével, sőt bizonyos esetekben akár meg is haladhatja azokét. A tanulmány által ismertetett becslések szerint a tenyésztett hús (labor hús, in vitro hús) esetében az átlagos kibocsátás körülbelül 7 kg CO₂-egyenérték kg-onként, ugyanakkor az értékek rendkívül széles tartományban, megközelítőleg 3 és 25 kg CO₂-egyenérték/kg között mozognak. Összehasonlításképpen a hagyományos állattenyésztési rendszerekben a baromfihús előállítással járó kibocsátása általában 2-7 kg CO₂-egyenérték/kg, míg a sertéshús előállításáé 3-11 kg CO₂-egyenérték/kg között alakul. Mindez azt jelenti, hogy a tenyésztett hús előállítása nem feltétlenül jelent egyértelmű környezeti előnyt és környezeti teljesítménye gyakran átfedést mutat a hagyományos állattenyésztési rendszerekével.
Egy, az áttekintésben hivatkozott tanulmány szerint, ha figyelembe vesszük a nagyüzemi termeléshez szükséges valamennyi ipari folyamatot, a tenyésztett hús üvegházhatásúgáz-kibocsátása akár 4-25-ször magasabb is lehet, mint a hagyományos marhahústermelésé. Ezért a szerzők óvatosságra intenek e technológiák értékelésekor, hangsúlyozva, hogy nemcsak az elméleti potenciáljukat, hanem a nagyüzemi előállításhoz szükséges tényleges ipari, gazdasági és energetikai feltételeket is figyelembe kell venni.
A gyepek szerepe és a szénmegkötés
A tanulmány rámutat arra is, hogy számos környezeti elemzés elsősorban az állatok kibocsátásaira összpontosít, miközben figyelmen kívül hagyja a gyepek ökológiai szerepét a szénmegkötésben és a talaj egészségének fenntartásában. A gyepek a Föld szárazföldi felszínének közel 50%-át borítják és a bolygó talajának szerves széntartalmából mintegy 10-30%-ot tárolnak. A megfelelően kezelt legeltetési rendszerek, például a rotációs és regeneratív legeltetés, elősegíthetik a szén felhalmozódását a talajban az állatok, a növényzet, a gyökérzet és a talaj mikrobiológiai folyamatai közötti kölcsönhatások révén. A hivatkozott tanulmányok szerint a feljavított, jó kondícióban lévő gyepterületek évente körülbelül 0,1-0,6 tonna szenet képesek megkötni hektáronként, míg az adaptív rotációs legeltetési rendszerek esetében ez az érték elérheti az évi 2-3 tonnát hektáronként, extrém esetekben – a leromlott állapotú területek helyreállítása során – pedig akár évi 8 tonna/hektár értéket is elérhet a szénmegkötés.
Egyes regeneratív gazdálkodási gyakorlatok a legelők állateltartó képességét akár 30-50%-kal is növelhetik, miközben egyidejűleg javítják az ökoszisztéma működését. A szerzők elismerik, hogy a szénmegkötési potenciál jelentős mértékben függ az éghajlattól, a talajtípustól, az ökoszisztémától és az alkalmazott gazdálkodási gyakorlattól, valamint, hogy további hosszú távú vizsgálatokra van szükség annak meghatározásához, hogy ezek a rendszerek milyen mértékben képesek ellensúlyozni az állattenyésztésből származó kibocsátásokat. Mindazonáltal azzal érvelnek, hogy a gyepek ökológiai szerepének figyelmen kívül hagyása hiányos és potenciálisan félrevezető következtetésekhez vezet.
A szarvasmarhaágazatból származó metán nem ugyanaz, mint a fosszilis tüzelőanyagokból származó CO₂
A tanulmány hangsúlyozza, hogy a kérődzők által termelt metán eltérően viselkedik, mint a fosszilis tüzelőanyagokból származó CO₂. Míg a szénből, kőolajból és földgázból származó CO₂ évszázadokon keresztül halmozódik a légkörben, a biogén metán légköri élettartama jóval rövidebb, ugyanakkor rövid távon erősebb üvegházhatást fejt ki. Ezért a szerzők olyan alternatív klímamutatókat is tárgyalnak, mint a GWP*, amely a metánt eltérő módon értékeli, mint a jelenleg a legtöbb klímapolitikában alkalmazott hagyományos GWP100 mutató. Az áttekintés szerint a GWP100 túlbecsülheti az állattenyésztésből származó metán hosszú távú globális felmelegedési hatását, mivel azt túlságosan hasonlóan kezeli a fosszilis eredetű CO₂-hoz.
A tanulmány szerint az évente körülbelül 0,3%-os folyamatos metánkibocsátás-csökkentés elméletileg stabilizálhatná az állattenyésztési ágazat klímahatását. Néhány hivatkozott kutatás arra is rámutat, hogy a GWP* alkalmazásával, valamint a gyepek szénmegkötő képességének figyelembevételével egyes új-zélandi és ausztráliai juhtermelési rendszerek megközelítik a klímasemlegességet, sőt akár nettó negatív klímalábnyomot is elérhetnek, ami azt jelenti, hogy több üvegházhatású gázt nyelnek el, mint amennyit kibocsátanak.
A fenntarthatóság nem érhető el leegyszerűsítő vagy szélsőséges intézkedésekkel
A szerzők arra figyelmeztetnek, hogy az élelmiszerrendszerek fenntarthatóságának javítását célzó drasztikus, állattenyésztés-ellenes szakpolitikák nem várt gazdasági, társadalmi és környezeti következményekkel járhatnak. A büntető jellegű „húsadók”, a kényszerű állománycsökkentések vagy az általános étrendi korlátozások figyelmen kívül hagyják a globális élelmiszerrendszerek közötti jelentős különbségeket a mezőgazdaság, az ökológia, a kultúra és a gazdaság területén egyaránt. A tanulmány kiemeli a „carbon leakage”, azaz a „szénszivárgás” kockázatát, amely azt jelenti, hogy a termelés alacsonyabb szintű környezetvédelmi előírások és gyengébb szabályozások mentén működő és kevésbé hatékony rendszerekkel rendelkező országokba helyeződik át, ami potenciálisan növelheti a globális kibocsátásokat ahelyett, hogy csökkentené azokat. A további lehetséges mellékhatások közé tartozik a vidéki térségek elnéptelenedése, a biológiai sokféleség csökkenése a tradicionálisan mezőgazdasági műveléssel hasznosított területeken, az ultra-feldolgozott élelmiszerektől való fokozott függőség, valamint a túlzottan korlátozó étrendi stratégiákkal összefüggő egészségügyi és táplálkozási aggályok.
Ehelyett a szerzők egy pragmatikusabb, tudományos alapokon nyugvó megközelítést szorgalmaznak, amelynek a középpontjában a termelési hatékonyság javítása, a növénytermesztési és állattartási rendszerek integrálására, az agroökológiai és szilvopasztorális (fás legelős) rendszerek fejlesztése, az élelmiszer-pazarlás csökkentése, valamint a mezőgazdasági melléktermékek értéknövelő hasznosítása áll. A technológiai innovációt szintén kulcsfontosságú eszközként mutatják be a kibocsátások mérséklésére, mely eszköz anélkül hasznosítható, hogy veszélyeztetné az élelmezésbiztonságot, az élelmiszerek tápértékét vagy a vidéki közösségek gazdasági stabilitását. A tanulmány végső üzenete az, hogy az élelmiszerrendszerek fenntarthatósága nem redukálható le egyetlen mutatóra és nem írható le olyan leegyszerűsítő szlogenekkel sem, mint a „hús kontra húsmentesség”. A kibocsátások, a táplálkozás, a biológiai sokféleség, a talajtermékenység, az emberi egészség és a vidéki gazdaságok helyzete egyaránt kiegyensúlyozott tudományos értékelést igényel. A szerzők ezért arra szólítanak fel, hogy lépjünk túl azon, amit ők „szén-dioxid központú látásmódnak” (Carbon Tunnel Vision) neveznek – azaz a kizárólag a kibocsátásokra összpontosító, túlzottan szűk látásmódon – és helyette törekedjünk az élelmiszerrendszerek és a fenntarthatóság átfogóbb megértésére.
Forrás: NAK / Borovka Zsuzsa
