Az „Európai Állattenyésztés Hangja” elnevezésű csoport újabb kommunikációs anyagában az Euractiv összefoglalása alapján azt vizsgálja, hogy vajon valódi társadalmi és fogyasztói igények állnak‑e a rovarfehérjék és más, preferált „innovatív” megoldások térnyerése mögött, vagy inkább egy önmagát igazolni próbáló szakpolitikai logika. A cikk rámutat arra, hogy milyen veszélyekkel járhat az, amikor az innováció elszakad a piactól, a fogyasztóktól és az étkezési kultúrák valóságától.
Az elmúlt években az úgynevezett alternatív fehérjéket az európai élelmiszeripari rendszerek elkerülhetetlen jövőképeként mutatták be. A laboratóriumban tenyésztett „hús”, a precíziós fermentáció és a rovarfehérjék, mint kifejezések szilárdan beépültek az uniós élelmiszer-politika szókincsébe, és „innovatív”, valamint „fenntartható” megoldásokként írják le őket, olyanoknak, amelyek forradalmasítani fogják az agrár-élelmiszeripari szektort. De mi történik, ha az innováció gyorsabban halad, mint ahogyan a fogyasztói elfogadottság kialakulhatna?
Az Euractiv által közzétett rövid elemzés újraélesztette a vitát azzal, hogy egy olyan irodalmi metaforát idézett meg, amely egyszerre hatásos és könyörtelen: Joseph Heller A 22-es csapdája című művét. Ez a hivatkozás messze túlmutat a kulturális szférán és mélyen egy olyan „politikai lencsévé” válik, amelyen keresztül értelmezhetjük a jelenlegi európai élelmiszer-politikai döntések.
A 22-es csapdája című mű tanulsága az élelmiszerpolitikára alkalmazva
Heller regényében Milo Minderbender, a vállalkozó szellemű élelmezési tiszt egy abszurd és önreferenciális kereskedelmi birodalmat épít fel, amely nem a valódi keresletnek köszönhetően marad fenn, hanem olyan állami szerződéseknek és bürokratikus mechanizmusoknak köszönhetően, amelyek végül a hatékonyság hiányát jutalmazzák. Zseniális szindikátusa a mediterrán térség legfinomabb csemegéivel látja el a katonákat, egészen addig, amíg a működést egy látványos számítási hiba – melynek eredményeként hatalmas mennyiségű egyiptomi gyapotot vásárolnak fel – ki nem siklatja. A raktárakban maradt, eladhatatlan gyapotkészlettel Milo kétségbeesetten próbál valamit kezdeni és igyekszik rávenni a katonákat, hogy fogyasszák el azt, sőt odáig elmegy, hogy csokoládéba mártja a puha rostokat. Az eredmény azonban egyszerűen ehetetlen. És mégis, a terv abszurditása ellenére Milónak sikerül „megmentenie” birodalmát azáltal, hogy a gyapotot eladja az államnak.
Az Euractiv szerint a Joseph Heller által elképzelt ostobaságok ma nyugtalanítóan hasonlítanak azokhoz az eseményekhez, amelyek Európa-szerte kibontakozóban vannak. Ha a gyapotot rovarokra, a szindikátust pedig az iparági lobbira cseréljük, máris kirajzolódik ennek a kudarcnak a modern allegóriája. Éveken át tartó befektetések és ígéretek után a rovarfehérje szektor továbbra is küzd azért, hogy konkrét kereskedelmi piacot találjon a humán élelmiszerek piacán. Mindezek ellenére ahelyett, hogy a valódi kereslet hiányát többé nem kérdőjeleznék meg, most egyre nagyobb állami beavatkozást szorgalmaznak annak érdekében, hogy ezeket a termékeket „belekényszerítsék” az európai étrendbe.
Az innováció nem azt jelenti, hogy figyelmen kívül hagyjuk a keresletet: ideje egy kis gondolkodási szünetet tartani?
Az Euractiv rövid elemzését olvasva egy francia start-up cég esete rajzolódik ki jelképes példaként, amelyet egykor az ágazat zászlóshajójának tartottak. A vállalat jelentős állami és magánbefektetések támogatásával indult neki a globális rovarfehérje‑piac meghódításának. 2024-es összeomlása – amelyet leromlott állapotú létesítmények és súlyos működési hiányosságok feltárása kísért – azonban nem pusztán vállalati kudarc volt: egy olyan ágazat szimbólumává vált, amely jelentősen túlbecsülte potenciálját a humán élelmiszerek piacán.
Ha van ország, amely történelmileg normalizálta az úgynevezett „kihívást jelentő” élelmiszerek fogyasztását – a csigától és a békától kezdve a belsőségeken át a különféle szervekig –, az Franciaország, amely országot gyakran Európa gasztronómiai laboratóriumaként emlegetik. Az évekig tartó kísérletezés, a kommunikációs kampányok és az állami támogatások ellenére azonban a rovarok nem kerültek be a francia lakosság mindennapi étrendjébe. Az iparági lobbi válasza azonban nem a modell kritikus újraértékelése volt, hanem a még erőteljesebb szakpolitikai beavatkozás sürgetése: kötelező állami beszerzések, célzott szabályozási keretek és e termékek kötelező bevezetése az étkezdék és közintézmények étlapjára.
A problémát tehát nem a kulináris kreativitás vagy a beruházások elégtelensége, hanem a valódi fogyasztói igények hiánya jelenti. Ez egy olyan tény, amin el kellene gondolkodnia Brüsszelnek, mert az innováció nem jelentheti a kereslet figyelmen kívül hagyását. Amikor egy új termék túléléséhez állandó támogatásokra, kötelező állami felvásárlásra és „testre szabott” szabályozásra van szükség, akkor az már nem piaci innováció, hanem politikai kísérlet. Ebben az értelemben a rovarfehérjék emberi fogyasztásra szánt élelmiszerré alakítása azzal a kockázattal jár, hogy a politika által vezérelt élelmiszeripari szektor tankönyvi példájává válik, olyanná, ahol a politikai stratégia megelőzi és végül felváltja a társadalmi elfogadottságot.
Rovarok, igen, de nem a tányérunkon
Van egy másik tényező, amelyet gyakran figyelmen kívül hagynak a vitában: a rovarok már most is nagyon jól működnek takarmányként. Az állatok takarmányozásában történő felhasználásuk gazdasági, tápértékbeli és környezeti szempontból is megalapozott. Emberi fogyasztásra szánt élelmiszerré való átalakításuk kikényszerítése azonban mesterséges, költséges és nem hatékony lépést jelent, amely semmilyen valós szükségletet nem elégít ki. Lényegében ez nem más, mint egy „körülményesen megalkotott helyettesítő” funkciója egy olyan terméknek, ami már létezik és máshol jobban működik.
A 22-es csapdája című regényben Milo gyapot-epizódja annak a karikatúrája, amikor a közhatalom senki által nem kívánt termékeket vásárol fel, csak azért, hogy elkerülje a hibája beismerését. A szatíra célja az abszurditás leleplezése. Mégis – ahogy az Euractiv összefoglalójában keserűen megjegyzi – a szatírának éppen az ilyen folyamatok megelőzésében kellene segítenie, nem pedig inspirálnia azokat. A rovarfehérjék esetében a konkrét kockázat az, hogy Európa nem a polgárok számára épít piacot, hanem azért, hogy igazolja a már végrehajtott beruházásokat.
Az élelmiszeripari innovációk szükségesek, azonban a fogyasztók beleegyezése, a valódi gazdasági fenntarthatóság és az étkezési kultúrák tiszteletben tartása nélkül fennáll a veszélye annak, hogy az öncélú gyakorlattá válik. És ahogy a 22-es csapdája is tanítja, amikor egy rendszer elkezd táplálkozni a saját ellentmondásaiból, az már nem haladás, az csupán egy abszurd komédia.
Forrás: NAK / Borovka Zsuzsa
