Mit is jelent egy haszonállat esetében a „parlagi fajta” kifejezés?
Egy több mint 50 éves állattenyésztési tankönyv nyomán ezt:
A természetes vagy primitív (parlagi) fajták a helyi viszonyokhoz a legjobban alkalmazkodott fajták. Ezek a viszonyok gyakran mostohák és szélsőségesek, és ez az, ami az állati szervezettel szemben nagy követelményeket támaszt. Ezért e fajták kis igényűek és ellenállók, termelésük a kultúrfajtákénál szerényebb. Ezekből alakultak ki a nemesített, helyi fajták, melyek még őrzik szívósságukat, környezeti viszonyokhoz jól alkalmazkodtak, jobb tartást jobb termeléssel hálálják meg. E fajták általában még nem egyöntetűek, azért is, mert többnyire primitív és kultúrfajták keresztezéséből jöttek létre. A kultúrfajták pedig céltudatos tenyésztői munka eredményei, nagyigényű, intenzív tartást igénylő fajták. A 20. század elején különösen általános volt, hogy a primitív fajtákat lebecsülték, és mechanikusan ki akarták cserélni azokat kultúrfajtákkal. Később-sok rossz eredménnyel járó példa nyomán- sikerült a fajták értékét helyes megvilágításba helyezni. Eszerint - az életviszonyok figyelembevétele nélkül - kifejezetten káros a helyi fajtákat kultúrfajtákkal felcserélni, mert az új viszonyok között ezek annyit sem termelnek, mint elődeik.
(Dr. Horn Artúr: Általános állattenyésztés, takarmányozás, 1961) A parlagi kecskéről szóló cikk első részét aktuális lapszámunkban találják.
