Az elmúlt évtizedben a tej-, ill. húshasznú szarvasmarha-tenyésztésben egyre nagyobb figyelmet fordítanak az egyébként szarvalt fajták szarv nélküli vonalainak kialakítására. A kötetlen tartásban lévő állatok szarvukkal egymásban kárt tehetnek, veszélyeztethetik a kezelő személyek biztonságát, valamint a szabálytalan, kajla szarvnövekedés korrigálása többletmunkát jelent. A genetikailag szarvalt állatok borjúkorban történő szarvtalanítására számos módszert (pasztás, égetéses, műtéti eljárással történő, elektromos stb. szarvtalanítás) ismerünk. Idősebb korban az egyetlen megoldást a csonkítás jelentheti. E módszerek mindegyike meglehetősen veszélyes akár az állatra, akár a dolgozóra nézve, így sokkal kézenfekvőbbnek tűnik, ha a szarvaltságot genetikai úton szüntetjük meg. Erre egy szarvatlan - lehetőleg e tulajdonságra nézve homozigóta - apaállat használata biztos megoldást nyújtana, azonban kevés olyan fajta van (pl. angus), ami eredendően, azaz genetikailag szarvatlan. A megoldást a cseppvér keresztezések, vagy az esetenként előforduló mutációk jelentették, így mára szinte minden meghatározó fajtában rendelkezésre állnak olyan vonalak, vagy állományok, amelyek genetikailag szarvatlanok. A szarvatlanság genetikai hátteréről lapunk Gulyásostor rovatából szerezhetnek további ismeretet.
