(Szak)irodalom - Jól beszélni s írni: jellemkérdés (I. rész)

„Ne mondja senki, hogy a nyelvápolás a nyelvészek dolga, csupán a nyelvészeké, s hogy nem szent kötelessége mindnyájunknak! Vajon ha a kályhából szikra pattan ki szőnyegeinkre, s tűz támad, azt mondjuk-e, hogy a lángok elfojtása a tűzoltókra tartozik, s nem fojtjuk el a tüzet tüstént mi magunk?” [Göllner János, a Kolozsvári és a Debreceni Gazdasági Akadémia tanára, 1933] Néhány szakmáját és magyar nyelvét egyaránt szerető műszaki értelmiségi 2000 nyarán fölhívást tett közzé a szaknyelvekben elharapódzó idegen kifejezések, idegen hatások kiküszöbölésére, s találkozót hirdetett, hogy a különféle tudományterületek, foglalkozások szószólói el is mondhassák ezzel kapcsolatos gondjaikat, véleményüket. A megbeszélésen – gyakorlati útmutatóként – kimondatott hogy alkalmazzuk a széles körben ismert magyar szavakat és az érthető szerkezetű mondatokat, a lényegre törő kifejezésmódot, hogy mondandónkat „késedelem nélkül”, ne csak újbóli elolvasás után értse meg az, akinek a közlés szól. Mert Illyés Gyula szerint: „Jól beszélni és írni magyarul igazánból: jellemkérdés.” Használjuk tehát nyelvünket „tisztességesen”! A cikk folytatása februári számunkban.